Kuroszava Akira és Tosiró Mifune barátsága és gyümölcsöző munkakapcsolata köztudott. Valahányszor csak együtt dolgoztak, abból egészen biztosan valami nagyszerű kerekedett. De csak egyetlen olyan film van, amit talán kifejezetten Tosiró személyiségére írt a rendező, ez pedig a Jodzsimbó, vagyis A testőr. A film nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy itt Tosiró Mifune azokat a képességeit mutathatja meg, amikben éppen a legjobb volt.

               Gyakran hallani azt a feltevést, hogy ez a film egy közömbös szamurájról szól, akit eleinte csak a pénz érdekel, aztán mégis felülkerekedik jobbik énje, és végül segít legyőzni a kis városkát rettegésben tartó két gengsztervezért. Ez nem csak felületesség, de alapvető tévedés is. Hősünket inkább egy huncut, hányaveti nemtörődömség jellemzi. Ahogy mondani szokás, nagyon laza a fickó. A magányosan a szederültetvények között futó ösvényen az elágazáshoz érkező vándornak az a gesztusa, ahogy eldönti, melyik úton menjen tovább, a filmtörténet egyik leglazább jelenete. Egyszerűen csak feldob egy, az útszélen talált botot a levegőbe és amerre annak vége mutat, miután földet ért, ő arra megy tovább.

               A kisvárosba érkezve, az ott uralkodó áldatlan állapotokat egyetlen képben azonnal megértjük, amint a poros úton szaladó kóbor kutya egy emberi kezet visz a fogai között. És mi sem jellemzőbb hősünkre, mint a már semmin meg sem lepődő, mégis kissé értetlen arckifejezése. A fogadós elbeszéléséből hamar értesülünk az itteni helyzetről, a kóbor szamuráj pedig már itt eldönti, hogy egymás ellen próbálja majd meg kijátszani a két bandavezért. Szó sincs tehát arról, hogy a pénz motiválná. A film több mint a fele tulajdonképpen ezzel a macska-egér játékkal telik el, nézőként pedig talán épp ez a legszórakoztatóbb, hiszen egyáltalán nem nélkülözi a humort sem. Jót lehet szórakozni azon, ahogy az összecsapni készülő két banda tagjai jó szájhősökhöz méltóan egymásra veszettül kiabálnak ugyan kivont kardokkal, de összecsapni ténylegesen már nem mernek, vagy ahogyan a főhős kihallgatja aktuális házigazdái tervét az ő megöléséről, miközben az ezen szörnyűlködő örömlányokat nemcsak csendre inti egy gesztussal, hanem még huncutul nyelvet is ölt rájuk, vagy azon, ahogy bemutatkozáskor Szandzsurónak nevezi magát, ami japánul csupán harminc körüli férfit jelent, amely név aztán végül rajta is marad.

               Szandzsuró legnemesebb gesztusa, egy erőszakkal szétszakított család megmentése, majd azoknak elmenekítése, véget vet ennek a játéknak. Szerencsére azonban egyetlen barátja, a fogadós segítségével megmenekül és egy rejtekhelyen lábadozik. A kötelező végső leszámolás azonban nem a bosszú jegyében jön el, ahogyan azt elvárnánk, hanem barátját veszélyben tudva indul el annak megmentésére. Ha pedig már kötelező elemekről beszélünk, itt is megvan a dolgát végzett magányos hős eltávozása, éppúgy, ahogy jött. Csak éppen nem a megszokott keserédes módon, hanem... hát, nagyon lazán.