A nagy klasszikusoknak megvan az a sajátossága, hogy sokan hallottak róluk, de kevesen látták is őket. Kuroszava Akira rendezőzseni iskolapéldája lehetne ennek. Rendezők nemzedékeire volt hatással a munkássága, mindenki hallott már róla, de napjainkban csak kevesen vannak, akik nézik is. Megvan az az előítélet, hogy a régi filmek manapság már ingerszegények. Valóban szokás volt több időt hagyni a nézőnek, hogy befogadja a látottakat és hallottakat. Most nem arról beszélek, amikor egy film ellaposodik, bár manapság hajlamosak vagyunk a csenddel való élés művészi eszközét is lapos történésként értelmezni. Kosztolányi szavaival, olyanok lettünk, mint az erős dohányos, aki már nem érzi a finom illatokat. Márpedig Kuroszavánál sok ilyen finom illat van. A teljes igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a mester néha valóban hajlamos belefeledkezni a saját látványvilágába vagy mintegy önös esztétikából elveszni a részletekben. De ennyit talán a legnagyobbaknak megbocsáthatunk vagy egyszerűen betudhatjuk a pontosságra törekvő művészi kifejezésmód mellékhajtásának.
Az ötvenes évek a japán film aranykora volt és ebben is kikemelkedő alkotás A hét szamuráj. De ami a legfontosabb, kortalan. Nemcsak teljes mértékben nézhető és élvezhető manapság is, de egy kifejezetten izgalmas kalandfilmet kapunk. Filmdrámának szokták meghatározni, de nem csak az. Mély mondanivalója van persze, de ezt egy érdekes, sőt humoros csomagolásban kapjuk. A legnagyobbak egyik jellemzője éppen az, hogy egyszerre tudnak szórakoztatni és elgondolkodtatni. Szándékosan nem írom, hogy tanítani, hiszen többnyire másik jellemzőjük, hogy megvan bennük a középszerűségtől olyan markánsan megkülönböztető alázat. Az a bizonyos alkotói alázat, amely pontosan tisztában van saját hiányosságaival és erényeivel. Gondolkodik és gondolkodásra késztet, érez és érzelmeket vált ki, sokkal inkább egy (lelki értelemben) idősebb, tapasztaltabb partner, mint a magaslatokból szónokló felsőbbrendű entitás. Elérhető és megszólítható, kézen fog és vezet egy olyan területen, ahol ő már otthonosabban mozog.
Ami Kuroszavát foglalkoztatja, az az ember. Annak önmagában való, természeti és társadalmi megnyilvánulásában egyaránt. Látásmódja egyetemesen emberi, a japán szellem, mint olyan, nála csak ebben válik értelmezhetővé. Talán ezért is tartották kortársai túl nyugatosnak. Pedig nem volt az, vagy legalábbis nem jobban, mint hazájában bárki más, aki az emberiség nézőpontjából látta és láttatta Japánt. A hét szamuráj története pedig egyszerre tipikusan japán (főként miliője által) és egyetemesen emberi.
Szamurájok és parasztok. Két eltérő életrend, két különböző világ. A Szengoku Dzsidai azonban, minden borzalma és bizonytalansága ellenére, Japán történelmében éppen az a kor volt, amikor e két osztály között még szabad volt az átjárás. Szabad annak, akinek a mentalitása is megengedte a váltást. Mert szamurájok és parasztok között mély elvi szakadék van.
Síró, jajgató parasztokkal kezd a film. A környéket fosztogató banditák folyamatosan kirabolják őket. Közeleg az árpa betakarítása, a rablók érkezése borítékolható. Mindenkin reménytelen kétségbeesés uralkodik, még a kollektív öngyilkosság képe is felmerül. Szegény ártatlanok, gondolja a néző, azonban egy elszólásból megtudjuk, hogy a csapatban garázdálkodó banditáktól félnek ugyan, de a különben állandó csatározásokból a vesztes oldalról menekülő magányos szamurájokat rendre megölik és kifosztják.
A falu öregje csak egy épkézláb és némi reményt sejtető javaslattal tud előállni, hogy keressenek olyan lerongyosodott szamurájokat, akik kosztért cserébe vállalják a falu védelmét. A vállalkozás éppen olyan reménytelen, mint amilyennek hangzik. Még a legszegényebb szamuráj sem vállalná ilyen megalázó fizetségért a dolgot. S ezerből egy talán, aki nemeslelkűségből mégis. De éppen útjukba akad az az egy és tanítványa. Na meg egy modortalan, excentrikus, szamurájnak kinéző figura, akinél színpadiasabban még előtte senki sem tudott vakarózni a filmtörténetben, sem egyetlen néhány másodperces jelenetben annyi mimikát felvonultatni. Ő Kikucsijo (Tosiró Mifune).
Hasonló hasonlót vonz, mondják, ebben a filmben pedig ez így is történik, idősödő bölcs szamurájunk ugyanis tanítványa mellé még négy embert sikerül megnyerjen a falu ügyének. Ügynek kell nevezni és nem munkának, hiszen egyikük sem az amúgy se túl kecsegtető fizetség miatt tart vele, hanem éppen az ő lénye az, ami annyira magával ragadja a többieket. A semmiből tehát a falu többet kap, mint amennyit egyáltalán remélni mert, csavargó szamurájok helyett hat plusz egy (Kikucsijo) nemeslelkű harcost. De a paraszti kiszolgáltatott lét egyszersmind gyanakvóvá és sunyivá teszi az embert. A leánya erényét az érkezendő szamurájoktól olyannyirra féltő szereplő, aki képes annak akarata ellenére haját levágva őt elcsúfítani, majd fiúnak öltöztetni és elrejteni, ennek a félelemnek és gyanakvásnak az egyik legkifejezőbb képe. Kuroszava szereti a kifejező mimikát és az arcközelieket, valahányszor a falusiak arcát látjuk, egy kivételével mindnyájuk arcán látszik ez a vegyes lelkivilág. A harcosok arcvonásai letisztultabbak, még a folyton heves érzelmeket mutató Kikucsijóé is. A falusiak helyzetébe beleélve magunkat, a végén már azt sem tudjuk, hogy kitől kellene jobban félni, csak abban az egyben lehetünk biztosak, hogy félni és gyanakodni, azt mindig kell. Nemzedékek óta így élnek és nemzedékek múlva is így fognak élni.
A szamuráj és a leány szerelmének sem az lesz a tragédiája, mint amire számítunk. Kettőjük közül nem az a szerencsésebb, aki elsőre annak tűnik. Mert bár harcosként az ember talán kiváltságosabb és társadalmilag könnyebb helyzetben van, a paraszti közösség ólmeleg összetartozás-érzése néha éppen annyit billent a mérleg másik nyelve felé is. Amikor titkos szerelmük kiderül, a lány az, aki közösségében szégyent vall, mégis ennek a közösségnek összetartó ereje feledteti vele átmeneti szégyenét és a rizsföldeken boldogan dalolva mehet tovább egy reményteljesebb jövő felé. Az ifjú szamuráj pedig az elhervadt szerelem emlékével könnyes szemmel nézi. A háttérben ott áll idős tanítója, arrébb az elhunyt szamurájok sírjai, és nézőként vele együtt értjük meg, hogy a harcos drágán fizeti meg kiváltságait, hiszen nem az asszony ölelése, hanem a halál az ő állandó ágyastársa.
A leány párhuzama az az ifjú paraszt, akinek arcán düh, harag és elkeseredés uralkodik, nem úgy, mint a többiekén. Asszonyról vagy házasságról beszélni sem hajlandó, szerencsétlenségére túl szép feleségét a rablóvezér tette ágyasává. Miután felesége inkább a halált választja, semmint együtt éljen a rajta esett szégyennel, férje olyan ádázan veti bele magát a harcokba, hogy nézőként meggyőződésünk, ha a harcok véget érnek, csatlakozik a harcosokhoz, hisz számára a faluban már nem maradt semmi. Ám a paraszti közösség erősebb, mint gondolnánk. Csaknem közvetlenül a lány mellett, a végén ő is önfeledten énekel munka közben, mintha teljesen elfeledte volna a vele esett tragédiát. A túlélők öröme feledteti vele, mint valami rossz álmot.
A két világ metszéspontján áll a paraszti származású Kikucsijo, akinek leghőbb vágya, hogy igazi szamurájnak tekintsék. Azonban ez csak a felszín. Ő az, aki felfedezi a falusiak által megölt és kifosztott szamurájok páncéljait és fegyvereit, ő az, aki nyíltan kimondja, hogy a parasztok sunyik és alattomosak, még az élelmük javát és a szaké-készletüket is elrejtik a falut védő szamurájok elől. Egyszersmind ő az, aki ennek okát is megnevezi, mégpedig az állandó háborúskodásaikkal az ezt a helyzetet megteremtő harcosokat. Kikucsijo egyszerre szereti és gyűlöli a parasztokat, ahogy egyszerre szereti és gyűlöli a szamurájokat. A két világ, a két elv határán, nem is tehet másként. Maga is egy lemészárolt falu túlélője lévén, azért lett harcos, hogy többé senki se árthasson neki. Megveti, de meg is akarja védeni a parasztokat, kicsit kívülálló itt is, ott is, mégis mindkét közegben otthonosan mozog. Excentrikus viselkedését ez a különös helyzete eredményezi. Hogy a végén a falut hősiesen védő valódi szamurájjá válik, az az ő kiteljesedése.
Hősies önfeláldozás és győzelem. De kié ez a győzelem? A film végén az öreg szamuráj a harcosokat veszteseknek nevezi, a falusiakat győzteseknek. Néhány kiváló és nemeslelkű ember az életét adta azért, hogy a falusiak énekelve rizst ültethessenek. Fizetséget nem, de még köszönömöt sem kapnak. Magányosan áll a túlélők csoportja, útra készen, vetve még egy utolsó pillantást azokra, akik nekik köszönhetik nem csak az életüket, de azt is, hogy immár szabadon boldogulhatnak ebben az életben. Nem számít. Ők kívülállók, nem ide tartoznak, mielőbb elmennek, annál jobb. Ezt a hangtalan üzenetet halljuk. De nem hibáztathatjuk a parasztokat sem, hisz ez a boldogság, a termékeny föld és az erre épülő közösség az ő jussuk. Utolsó tekintetünkkel az elesett szamurájok sírdombjait látjuk, akik önfeláldozó hősök voltak egy igaz ügyért, vagy csupán néhány naiv balek, akiket jól rászedett a falu. Talán mindkettő. Kuroszava ránk bízza a döntést.
