Az animáció, minden érdeme és teljesítménye ellenére, a mozgókép-művészet perifériáján mozog. A japán animáció pedig még annál is inkább, hiszen hazáján kívül csupán egy szubkultúrát képez. Lássuk be, a kívülállók számára néha ijesztő szubkultúrát. Hiszen annyiféle alkotás van itt, akár a filmvilágban, minden műfaj képviselve van, éppen ezért nehéz is lenne bármi sajátos jellemzőjét meghatározni. A GTO (Great Teacher Onizuka) sem az az alkotás, amelyik mindenki számára befogadható lenne. Túl sokszor jelenik meg benne az a tipikusan japán humor, ami valószínűleg sokaknak még csak nem is vicces, a gyakori szexista tematikáról már nem is beszélve. Története meglehetősen naiv. Miért érdemes mégis beszélni róla?

               Minden hiányossága ellenére, ez a rajzfilm mégis valami olyasmit szeretne mondani nekünk, amit pedagógusaink méltán megszívlelhetnének. Mert valamilyen formában minden epizódban a tanár-diák kapcsolat kerül terítékre. Ahogyan a diákok tekintenek a tanáraikra és a tanárok a diákokra. Amilyenek és amilyenek lehetnének. Onizuka tanár úr éppen abban különbözik a kollégáitól, hogy a tanítványaival, mint egész emberekkel, nem csak mint tanulókkal foglalkozik. Legyen az iskolában vagy az iskolán kívül, akár otthon is, Onizukára mindig számíthatnak a tanítványai, néha akkor is, ha ők maguk nem is mindig kérnek ebből a támogatásból. A tanár úr persze gyakran okoz galibát a kéretlen segítséggel, nem egyszer saját magát is komoly bajba sodorva egy-egy diákja érdekében. Léha és szétszórt alak egyébként, a tanulók iránti odaadása azonban kárpótól ezekért a hiányosságokért. És ami a legfontosabb, számára az iskola szórakozás, ezt az érzést igyekszik mindenkiben felkelteni.

               A GTO nem való mindenkinek. Nem is kell látnia mindenkinek. De az üzenete, amit a maga naiv módján mond el nekünk, fontos. Hogy az iskola tényleg második otthon, és így is kellene kezelni, főleg a tanároknak, hogy a tanár nem csak a kicsengetésig tanár, hanem felelőssége túlmutat ezen, hogy a diákok bíznak a tanáraikban és ezt a bizalmat nem szabad elárulni. Végezetül pedig, hogy az iskola lehet jó szórakozás is.

Kuroszava Akira és Tosiró Mifune barátsága és gyümölcsöző munkakapcsolata köztudott. Valahányszor csak együtt dolgoztak, abból egészen biztosan valami nagyszerű kerekedett. De csak egyetlen olyan film van, amit talán kifejezetten Tosiró személyiségére írt a rendező, ez pedig a Jodzsimbó, vagyis A testőr. A film nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy itt Tosiró Mifune azokat a képességeit mutathatja meg, amikben éppen a legjobb volt.

               Gyakran hallani azt a feltevést, hogy ez a film egy közömbös szamurájról szól, akit eleinte csak a pénz érdekel, aztán mégis felülkerekedik jobbik énje, és végül segít legyőzni a kis városkát rettegésben tartó két gengsztervezért. Ez nem csak felületesség, de alapvető tévedés is. Hősünket inkább egy huncut, hányaveti nemtörődömség jellemzi. Ahogy mondani szokás, nagyon laza a fickó. A magányosan a szederültetvények között futó ösvényen az elágazáshoz érkező vándornak az a gesztusa, ahogy eldönti, melyik úton menjen tovább, a filmtörténet egyik leglazább jelenete. Egyszerűen csak feldob egy, az útszélen talált botot a levegőbe és amerre annak vége mutat, miután földet ért, ő arra megy tovább.

               A kisvárosba érkezve, az ott uralkodó áldatlan állapotokat egyetlen képben azonnal megértjük, amint a poros úton szaladó kóbor kutya egy emberi kezet visz a fogai között. És mi sem jellemzőbb hősünkre, mint a már semmin meg sem lepődő, mégis kissé értetlen arckifejezése. A fogadós elbeszéléséből hamar értesülünk az itteni helyzetről, a kóbor szamuráj pedig már itt eldönti, hogy egymás ellen próbálja majd meg kijátszani a két bandavezért. Szó sincs tehát arról, hogy a pénz motiválná. A film több mint a fele tulajdonképpen ezzel a macska-egér játékkal telik el, nézőként pedig talán épp ez a legszórakoztatóbb, hiszen egyáltalán nem nélkülözi a humort sem. Jót lehet szórakozni azon, ahogy az összecsapni készülő két banda tagjai jó szájhősökhöz méltóan egymásra veszettül kiabálnak ugyan kivont kardokkal, de összecsapni ténylegesen már nem mernek, vagy ahogyan a főhős kihallgatja aktuális házigazdái tervét az ő megöléséről, miközben az ezen szörnyűlködő örömlányokat nemcsak csendre inti egy gesztussal, hanem még huncutul nyelvet is ölt rájuk, vagy azon, ahogy bemutatkozáskor Szandzsurónak nevezi magát, ami japánul csupán harminc körüli férfit jelent, amely név aztán végül rajta is marad.

               Szandzsuró legnemesebb gesztusa, egy erőszakkal szétszakított család megmentése, majd azoknak elmenekítése, véget vet ennek a játéknak. Szerencsére azonban egyetlen barátja, a fogadós segítségével megmenekül és egy rejtekhelyen lábadozik. A kötelező végső leszámolás azonban nem a bosszú jegyében jön el, ahogyan azt elvárnánk, hanem barátját veszélyben tudva indul el annak megmentésére. Ha pedig már kötelező elemekről beszélünk, itt is megvan a dolgát végzett magányos hős eltávozása, éppúgy, ahogy jött. Csak éppen nem a megszokott keserédes módon, hanem... hát, nagyon lazán.

               Ha karácsonyi történeteket keresünk, a választék bőséges. Mind egy rugóra jár, mégsem tudjuk őket sosem megunni. Különböző variációk ugyanarra a témára, mint a zenében. Csak itt nem a fülünk, hanem a lelkünk az, amelyik élvezettel merül bele újra és újra ugyanabba, más és más köntösben.

               Lehetne azt mondani, hogy a bőség zavarában néhány gyöngyszem elkallódik. Vagy lehetne azt mondani, hogy a régi filmek nem igazán vonzzák már a szélesebb közönséget. Vagy akár azt is, hogy a fiatalságkultusz vadhajtásaként sokan úgy vélik, ami régi, az rossz is. Talán részben igaz is lenne. De ha így lenne, ma nem csodálnánk a milói Vénuszt sem. Ami szép, az minden kor minden emberének szép és csak az ember szellemi nívója dönti el, mennyit hajlandó észrevenni ebből a szépségből.

               Frank Capra filmje könyvadaptáció, ami valamikor a harmincas években jelent meg. Akkor, amikor a vihar szelét már érezni lehetett. Aztán a film a második világháborút követő évben jelent meg. Ha a könyvet megírni, ha nem is teljesen naivitás, inkább a valóságtól való elrugaszkodás volt abban a korban, akkor a filmet elkészíteni egyenesen bátorság. A történelem legvéresebb háborúja után arról beszélni, hogy az élet szép, már csaknem felháborító. Nemcsak elrugaszkodik a valóságtól, de egyenesen fügét mutat neki.

               Na de melyik valóságnak? A zavarodottnak, sötétnek, véresnek, embertelennek. Capra filmje a rémálomból felébredett ember öröme. Úgy is mondhatnánk, az angyali valóságról beszél, szemben az ördögivel. Az egész filmen átvezet a hit, hogy a jó magasabb realitás, mint a rossz. Az angyal szerepeltetése nemcsak kenetteljes pietizmus. Nem is csak rendezői csavar, hogy kihúzza hősét a csávából. Szerepe elsősorban azért kulcsfontosságú, mert azt jelenti, a föld és az ég a jóságban egyek. Nincsenek külön.

               Ez nem egy megváltás-, vagy megtéréstörténet. A hős morális iránytűje végig megingathatatlan, mindig, még a legnagyobb kísértésben is helyesen cselekszik. Azonban az álmait nem tudta megvalósítani. Mindig meghozta a szükséges áldozatot, másokért. Mégis haszontalannak érzi magát, mert nem azt tette, amit szerinte kellett volna, hanem ami morálisan helyes volt. Ekkor jön az angyal és megmutatja, milyen lenne a város nélküle. Ez egy azóta már jócskán elcsépelt csavar, mondhatnánk, és talán mondjuk is, de csakis a film után, mert közben egyáltalán nem érezzük annak. A hős nemcsak arra ébred rá, milyen boldog élete volt, hanem arra is, milyen sok ember életét tette boldoggá. És visszatérése után csakis az önfeledt öröme marad.

               A történet elején egy égi párbeszédben elhangzik, hogy Isten legszebb ajándéka az élet. És ahogy haladunk előre a történetben, azt is megtanuljuk, hogy ez az ajándék nem önmagáért van. Hanem azért, hogy jósággal éljünk, boldoggá téve másokat és ezzel magunkat is, mert az élet csak így lesz csodaszép.

A nagy klasszikusoknak megvan az a sajátossága, hogy sokan hallottak róluk, de kevesen látták is őket. Kuroszava Akira rendezőzseni iskolapéldája lehetne ennek. Rendezők nemzedékeire volt hatással a munkássága, mindenki hallott már róla, de napjainkban csak kevesen vannak, akik nézik is. Megvan az az előítélet, hogy a régi filmek manapság már ingerszegények. Valóban szokás volt több időt hagyni a nézőnek, hogy befogadja a látottakat és hallottakat. Most nem arról beszélek, amikor egy film ellaposodik, bár manapság hajlamosak vagyunk a csenddel való élés művészi eszközét is lapos történésként értelmezni. Kosztolányi szavaival, olyanok lettünk, mint az erős dohányos, aki már nem érzi a finom illatokat. Márpedig Kuroszavánál sok ilyen finom illat van. A teljes igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a mester néha valóban hajlamos belefeledkezni a saját látványvilágába vagy mintegy önös esztétikából elveszni a részletekben. De ennyit talán a legnagyobbaknak megbocsáthatunk vagy egyszerűen betudhatjuk a pontosságra törekvő művészi kifejezésmód mellékhajtásának.

               Az ötvenes évek a japán film aranykora volt és ebben is kikemelkedő alkotás A hét szamuráj. De ami a legfontosabb, kortalan. Nemcsak teljes mértékben nézhető és élvezhető manapság is, de egy kifejezetten izgalmas kalandfilmet kapunk. Filmdrámának szokták meghatározni, de nem csak az. Mély mondanivalója van persze, de ezt egy érdekes, sőt humoros csomagolásban kapjuk. A legnagyobbak egyik jellemzője éppen az, hogy egyszerre tudnak szórakoztatni és elgondolkodtatni. Szándékosan nem írom, hogy tanítani, hiszen többnyire másik jellemzőjük, hogy megvan bennük a középszerűségtől olyan markánsan megkülönböztető alázat. Az a bizonyos alkotói alázat, amely pontosan tisztában van saját hiányosságaival és erényeivel. Gondolkodik és gondolkodásra késztet, érez és érzelmeket vált ki, sokkal inkább egy (lelki értelemben) idősebb, tapasztaltabb partner, mint a magaslatokból szónokló felsőbbrendű entitás. Elérhető és megszólítható, kézen fog és vezet egy olyan területen, ahol ő már otthonosabban mozog.

               Ami Kuroszavát foglalkoztatja, az az ember. Annak önmagában való, természeti és társadalmi megnyilvánulásában egyaránt. Látásmódja egyetemesen emberi, a japán szellem, mint olyan, nála csak ebben válik értelmezhetővé. Talán ezért is tartották kortársai túl nyugatosnak. Pedig nem volt az, vagy legalábbis nem jobban, mint hazájában bárki más, aki az emberiség nézőpontjából látta és láttatta Japánt. A hét szamuráj története pedig egyszerre tipikusan japán (főként miliője által) és egyetemesen emberi.

               Szamurájok és parasztok. Két eltérő életrend, két különböző világ. A Szengoku Dzsidai azonban, minden borzalma és bizonytalansága ellenére, Japán történelmében éppen az a kor volt, amikor e két osztály között még szabad volt az átjárás. Szabad annak, akinek a mentalitása is megengedte a váltást. Mert szamurájok és parasztok között mély elvi szakadék van.

               Síró, jajgató parasztokkal kezd a film. A környéket fosztogató banditák folyamatosan kirabolják őket. Közeleg az árpa betakarítása, a rablók érkezése borítékolható. Mindenkin reménytelen kétségbeesés uralkodik, még a kollektív öngyilkosság képe is felmerül. Szegény ártatlanok, gondolja a néző, azonban egy elszólásból megtudjuk, hogy a csapatban garázdálkodó banditáktól félnek ugyan, de a különben állandó csatározásokból a vesztes oldalról menekülő magányos szamurájokat rendre megölik és kifosztják.

               A falu öregje csak egy épkézláb és némi reményt sejtető javaslattal tud előállni, hogy keressenek olyan lerongyosodott szamurájokat, akik kosztért cserébe vállalják a falu védelmét. A vállalkozás éppen olyan reménytelen, mint amilyennek hangzik. Még a legszegényebb szamuráj sem vállalná ilyen megalázó fizetségért a dolgot. S ezerből egy talán, aki nemeslelkűségből mégis. De éppen útjukba akad az az egy és tanítványa. Na meg egy modortalan, excentrikus, szamurájnak kinéző figura, akinél színpadiasabban még előtte senki sem tudott vakarózni a filmtörténetben, sem egyetlen néhány másodperces jelenetben annyi mimikát felvonultatni. Ő Kikucsijo (Tosiró Mifune).

               Hasonló hasonlót vonz, mondják, ebben a filmben pedig ez így is történik, idősödő bölcs szamurájunk ugyanis tanítványa mellé még négy embert sikerül megnyerjen a falu ügyének. Ügynek kell nevezni és nem munkának, hiszen egyikük sem az amúgy se túl kecsegtető fizetség miatt tart vele, hanem éppen az ő lénye az, ami annyira magával ragadja a többieket. A semmiből tehát a falu többet kap, mint amennyit egyáltalán remélni mert, csavargó szamurájok helyett hat plusz egy (Kikucsijo) nemeslelkű harcost. De a paraszti kiszolgáltatott lét egyszersmind gyanakvóvá és sunyivá teszi az embert. A leánya erényét az érkezendő szamurájoktól olyannyirra féltő szereplő, aki képes annak akarata ellenére haját levágva őt elcsúfítani, majd fiúnak öltöztetni és elrejteni, ennek a félelemnek és gyanakvásnak az egyik legkifejezőbb képe. Kuroszava szereti a kifejező mimikát és az arcközelieket, valahányszor a falusiak arcát látjuk, egy kivételével mindnyájuk arcán látszik ez a vegyes lelkivilág. A harcosok arcvonásai letisztultabbak, még a folyton heves érzelmeket mutató Kikucsijóé is. A falusiak helyzetébe beleélve magunkat, a végén már azt sem tudjuk, hogy kitől kellene jobban félni, csak abban az egyben lehetünk biztosak, hogy félni és gyanakodni, azt mindig kell. Nemzedékek óta így élnek és nemzedékek múlva is így fognak élni.

               A szamuráj és a leány szerelmének sem az lesz a tragédiája, mint amire számítunk. Kettőjük közül nem az a szerencsésebb, aki elsőre annak tűnik. Mert bár harcosként az ember talán kiváltságosabb és társadalmilag könnyebb helyzetben van, a paraszti közösség ólmeleg összetartozás-érzése néha éppen annyit billent a mérleg másik nyelve felé is. Amikor titkos szerelmük kiderül, a lány az, aki közösségében szégyent vall, mégis ennek a közösségnek összetartó ereje feledteti vele átmeneti szégyenét és a rizsföldeken boldogan dalolva mehet tovább egy reményteljesebb jövő felé. Az ifjú szamuráj pedig az elhervadt szerelem emlékével könnyes szemmel nézi. A háttérben ott áll idős tanítója, arrébb az elhunyt szamurájok sírjai, és nézőként vele együtt értjük meg, hogy a harcos drágán fizeti meg kiváltságait, hiszen nem az asszony ölelése, hanem a halál az ő állandó ágyastársa.

               A leány párhuzama az az ifjú paraszt, akinek arcán düh, harag és elkeseredés uralkodik, nem úgy, mint a többiekén. Asszonyról vagy házasságról beszélni sem hajlandó, szerencsétlenségére túl szép feleségét a rablóvezér tette ágyasává. Miután felesége inkább a halált választja, semmint együtt éljen a rajta esett szégyennel, férje olyan ádázan veti bele magát a harcokba, hogy nézőként meggyőződésünk, ha a harcok véget érnek, csatlakozik a harcosokhoz, hisz számára a faluban már nem maradt semmi. Ám a paraszti közösség erősebb, mint gondolnánk. Csaknem közvetlenül a lány mellett, a végén ő is önfeledten énekel munka közben, mintha teljesen elfeledte volna a vele esett tragédiát. A túlélők öröme feledteti vele, mint valami rossz álmot.

               A két világ metszéspontján áll a paraszti származású Kikucsijo, akinek leghőbb vágya, hogy igazi szamurájnak tekintsék. Azonban ez csak a felszín. Ő az, aki felfedezi a falusiak által megölt és kifosztott szamurájok páncéljait és fegyvereit, ő az, aki nyíltan kimondja, hogy a parasztok sunyik és alattomosak, még az élelmük javát és a szaké-készletüket is elrejtik a falut védő szamurájok elől. Egyszersmind ő az, aki ennek okát is megnevezi, mégpedig az állandó háborúskodásaikkal az ezt a helyzetet megteremtő harcosokat. Kikucsijo egyszerre szereti és gyűlöli a parasztokat, ahogy egyszerre szereti és gyűlöli a szamurájokat. A két világ, a két elv határán, nem is tehet másként. Maga is egy lemészárolt falu túlélője lévén, azért lett harcos, hogy többé senki se árthasson neki. Megveti, de meg is akarja védeni a parasztokat, kicsit kívülálló itt is, ott is, mégis mindkét közegben otthonosan mozog. Excentrikus viselkedését ez a különös helyzete eredményezi. Hogy a végén a falut hősiesen védő valódi szamurájjá válik, az az ő kiteljesedése.

               Hősies önfeláldozás és győzelem. De kié ez a győzelem? A film végén az öreg szamuráj a harcosokat veszteseknek nevezi, a falusiakat győzteseknek. Néhány kiváló és nemeslelkű ember az életét adta azért, hogy a falusiak énekelve rizst ültethessenek. Fizetséget nem, de még köszönömöt sem kapnak. Magányosan áll a túlélők csoportja, útra készen, vetve még egy utolsó pillantást azokra, akik nekik köszönhetik nem csak az életüket, de azt is, hogy immár szabadon boldogulhatnak ebben az életben. Nem számít. Ők kívülállók, nem ide tartoznak, mielőbb elmennek, annál jobb. Ezt a hangtalan üzenetet halljuk. De nem hibáztathatjuk a parasztokat sem, hisz ez a boldogság, a termékeny föld és az erre épülő közösség az ő jussuk. Utolsó tekintetünkkel az elesett szamurájok sírdombjait látjuk, akik önfeláldozó hősök voltak egy igaz ügyért, vagy csupán néhány naiv balek, akiket jól rászedett a falu. Talán mindkettő. Kuroszava ránk bízza a döntést.